Ha a tünetek, amik miatt úgy aggódsz, egyetlen, és szerencsére jóindulatú betegségre vezethetők vissza, a diagnózis: szerelmes vagy.
Na jó, kezdjük a tünetekkel. Hirtelen izzadás, álmatlanság és étvágytalanság, összpontosítási nehézségek, szorongás és félelemérzet, érzékeny emésztőrendszer (nem kell nevetni, sok lány tapasztalja ezt is), vajon ilyenkor mire gondolhatsz? Alapvetően két dologra: vagy csúnya ételmérgezést kaptál vagy – gratulálunk!!! – szerelemes vagy.
Most, hogy sikerült „betegségként” definiálni a szerelmet, nézzük hát a tüneteket is orvos módjára
Az biztos, hogy a szerelem nem hosszan tartó állapot (pár gonoszkodó szerint ez nem is baj). Pár hónapon belül jön és el is múlik. De addig… addig mindent a hormonok dirigálnak, azok a néha kiejthetetlen nevű kémiai anyagok, a megbuggyant idegi átvivők…
Kell pár név is, hogy látsszon, tudományosak vagyunk?
Legyen hát: oxitocin, norepinefrin, dopamin és feniletilamin (ezt páran szerelem-molekulának is nevezik, és figyelem! Hatalmas mennyiségben van jelen a csokoládéban is), csak hogy párat említsünk.
Ezek a molekulák, meg még jó pár másik is, ha elszabadulnak a testünkben és az agyunkban, produkálják azokat a hatásokat, amiket a legelején említettünk, közben előkészítenek néha csöppet sem kellemes helyzetekre, meghatványozva romantikusságukat a szemünkben, hogy aztán minden érkező ajánlatra igent mondjunk (ok, majdnem minden érkező ajánlatra...).
Aztán szerencsére, ahogy páran mondják, elmúlik. Úgy tűnik, saját szervezetünk próbálja ezeknek az anyagoknak a hatását leküzdeni. És mindig sikerül is. Kábé hét év alatt... ismerős a szám? Biztosan hallottatok már a házasságok „veszélyes” hetedik évéről. Talán ez lehet rá a tudományos magyarázat?
De az igazi „szerelemes” állapot, abban az akut fázisban, mikor az ember állandóan zeneszót hall, és vakon sétál a metró alá, csak pár hónapig tart, legfeljebb egy-két évig. De ez épp elég ahhoz, hogy közben olyan fontos döntéseket hozzunk meg, amiket később, mikor a szerelem hatása elmúlik nem (vagy csak nagyon nehezen) lehet visszavonni. Amikor, sajnos, már késő… Alea iacta est (a kocka el van vetve) mondta egyszer Julius Caesar...
Most, hogy sikerült „betegségként” definiálni a szerelmet, nézzük hát a tüneteket is orvos módjára
Az biztos, hogy a szerelem nem hosszan tartó állapot (pár gonoszkodó szerint ez nem is baj). Pár hónapon belül jön és el is múlik. De addig… addig mindent a hormonok dirigálnak, azok a néha kiejthetetlen nevű kémiai anyagok, a megbuggyant idegi átvivők…
Kell pár név is, hogy látsszon, tudományosak vagyunk?
Legyen hát: oxitocin, norepinefrin, dopamin és feniletilamin (ezt páran szerelem-molekulának is nevezik, és figyelem! Hatalmas mennyiségben van jelen a csokoládéban is), csak hogy párat említsünk.
Ezek a molekulák, meg még jó pár másik is, ha elszabadulnak a testünkben és az agyunkban, produkálják azokat a hatásokat, amiket a legelején említettünk, közben előkészítenek néha csöppet sem kellemes helyzetekre, meghatványozva romantikusságukat a szemünkben, hogy aztán minden érkező ajánlatra igent mondjunk (ok, majdnem minden érkező ajánlatra...).
Aztán szerencsére, ahogy páran mondják, elmúlik. Úgy tűnik, saját szervezetünk próbálja ezeknek az anyagoknak a hatását leküzdeni. És mindig sikerül is. Kábé hét év alatt... ismerős a szám? Biztosan hallottatok már a házasságok „veszélyes” hetedik évéről. Talán ez lehet rá a tudományos magyarázat?
De az igazi „szerelemes” állapot, abban az akut fázisban, mikor az ember állandóan zeneszót hall, és vakon sétál a metró alá, csak pár hónapig tart, legfeljebb egy-két évig. De ez épp elég ahhoz, hogy közben olyan fontos döntéseket hozzunk meg, amiket később, mikor a szerelem hatása elmúlik nem (vagy csak nagyon nehezen) lehet visszavonni. Amikor, sajnos, már késő… Alea iacta est (a kocka el van vetve) mondta egyszer Julius Caesar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése